Suba Péter tett közzé nem rég ezzel a címmel néhány gondolatot a Facebookon, de kisebb-nagyobb átfedésekkel egyetértek ezekkel a sorokkal, ahogy mások is mély egyetértésben lájkolták azokat.
Ha már erre az oldalamra is átemeltem, gyorsan hozzáteszem, hogy az én esetemben hozzátartozik mindehez, hogy a (másik) blogom és a sajtó fotózás mostanában jobban leköt, mint a táncversenyek.
Suba Péter Facebookon közzétett gondolatai:
Suba Péter
“Elősze szólok: két ok miatt írom ezt a szösszenetet.
Az egyik, hogy amikor épp találkozom valakivel a táncosok közül, mondjuk épp versenyen (az előző hét végi Magyar Bajnokság is ilyen volt) általában azt mondják, hogy jaj de jó, hogy itt vagyok, végre lesznek jó képek, és miért nem jövök gyakrabban.
A másik, hogy beszélgetés során, amikor szóba kerül, hogy hány képet is rendelnek végül úgy általában, akkor látom a szemekben a hitetlenkedést a válaszra: hát talán egy-két megrendelés versenyenként (magyar versenyről beszélek). Hallottam már vissza nem túl kedves véleményt is, amelynek az volt a lényege, hogy én biztosan halálra keresem magam a táncosok hátán. Nos, ezeknek a tévhiteknek is szeretném az elejét venni (persze feltéve, hogy elhiszik nekem, amit most írni fogok).
Szóval az alapvető kérdés az, hogy miért is mehetnék én versenyre úgy általában?
Mivel én már nem versenyzem (na pár mai versenyzőnek már ez is meglepetés, hogy korábban viszont igen), ezért nem vagyok ott a versenyeken “amúgy is” – eredetileg így indult a táncfényképezés.
Lehetne persze egyszerűen munka, azaz pénzkereset.Nézzük csak ezt meg közelebbről…
Ha pénzkeresetnek fogjuk fel a dolgot, akkor egyértelmű, hogy anyagilag meg kellene érnie a dolognak. (Ahogy sokan tudjátok) én jelenleg Angliában élek és dolgozom, így aztán egy magyar versenyre eljutni nálam azzal jár, hogy szépen megveszem a repülőjegyet, és megszervezem az életemet, hogy ott lehessek. Erre jön rá a felszerelés kopása (ezt nem merem összeszámolni, de maradjunk annyiban, hogy csak az alapgépem árából körülbelül 4 nagy, díszes standard ruha jönne ki, és csak az a kütyü, amit azért hozattam be direkt, hogy a vaku ne oldalra vesse az orrod árnyékát az arcodra, na azért kb. 20 órát lehet venni egy átlagos magyar tánctanárnál), tehát az sem kevés pénz, még akkor sem, ha szét kell osztani sok versenyre. Ezt kéne tehát pozitívba fordítani, és akkor még csak a költségek visszaszerzésénél tartunk.
Most már elmúlt egy hét, hát akkor jöjjön egy kis statisztika a képekről:
– A DancesportInfon publikáltam összesen 931 fényképet
– Az egy hét alatt érkezett összesen EGY darab megrendelés, 7 darab képre
– Ugyanezen idő alatt csak a facebookra 39 különböző ember 147 képemet rakta fel (nyilván nem látom az összeset, hiszen a barátok/rokonok/klubok/rajongók képeit nem látom mind, de bevallom a versenyzők oldalait megnéztem most az egyszer a kutatás kedvéért – már persze akiét láttam) – miután lementette a DancesportInfo-ról. Láttam azt is, hogy máshova is kerültek fel, pl. iwiw-re, de ott nem sok időt töltök, csak épp megláttam – gondolom hasonló arányok lennének ott is.
Az egy külön témakör lenne, hogy ezt amúgy a fotós/forrás megkérdezése nélkül lopásnak hívják (nem én találtam ki, ott van a polgári törvénykönyvben, a szellemi tulajdon tárgykörében), – most szinte látom a döbbent arcokat, mint ahogy nem egy élő beszélgetésnél láttam korábban – de ezt most nem szeretném kitárgyalni. Ha bárki megkérdezné ugyanis, nem lenne semmi kifogásom ellene, hogy a feliratos képet így felhasználja (és akkor már nem is lenne lopás, jé ugye milyen egyszerű?). Ráadásul nem is különösebben zavar, még viccesnek is találom, sőt 1-2 táncos esetében még büszke is vagyok rá, ha a sok-sok róla készült fényképből pont azokat választja a “profiljába”, amit én készítettem. (Na jó, legyünk őszinték: az már zavar, amikor ilyen-olyan hirdetéshez használják, mint pédául ruha eladás – azt üzleti felhasználásnak hívják)
Viszont az egészen biztos, hogy a megrendelések NEM azért maradnak el, mert senki nem találja meg a róla készült képeket a DancesportInfo-n, vagy mert nem tetszenek neki (mert akkor minek tenné fel saját maga?).
Azt persze értem, hogy a helyszínen nyomtatott képek mellé (MB-on ott voltak Vértesék) már nem mindenki akar még több képet – de hát korábban csináltam a helyszíni témát én is, és bár az már picivel jobban megtérült, de az is inkább csak a magyarországi utazás és anyag- meg munkaköltségeket hozta vissza. De ez most nem is számít, abból a szempontból semmiképpen sem, hogy mire lehet számítani “üzleti” szempontból, ha Magyarországra utazom egy versenyre fényképezni.
Túllépve az anyagiakon, mi motiválhat még arra, hogy elmenjek egy versenyre fényképezni?
Például az elismerés, a pozitív visszajelzés. Mint minden embernek, nekem is legyezgeti a hiúságomat a dícséret, örülök, ha valakinek tetszenek a képek, amit róluk készítek. Örülök, ha valakinek felcsillan az arca, amikor meglát – szeretném azt hinni, hogy bár ritkán vagyok a társaságban, még mindíg sokan vannak akik barátként üdvözölnek, és persze van, aki tényleg azért, mert úgy gondolja, hogy szép képeket csinálok róluk. Ez persze önzés, de végső soron a képeimet dícséri, ezért megbocsátom :) Aztán lehetne például mindenféle egyéb módon is kinyilvánítani, hogy örült valaki, hogy fényképeztem. Persze lehet azt mondani, hogy a 147 feltett kép, mármint a tény, hogy ezeket a táncosok feltették magukról, az is pozitív visszajelzés lehet, de igazság szerint ez kicsit kicsavart gondolkodás – tapasztalatom szerint a táncosok jó része nem így gondolkodik, csak úgy gondolja, hogy ez neki “jár” és automatikusan másolja a képet. De azért lehetne másképp is jelezni – sokatmondónak érzem, hogy az egy hét alatt EGYETLEN ember írt rövid köszönetet a képekért, na jó, számoljuk hozzá a kerek 7 db “lájk”-ot meg egy köszönetet ahhoz a post-hoz, miszerint felkerült az összes kép… De azért talán érdemes belegondolni, mekkora motiváció ez a 9 ember, mondjuk ahhoz a harmincvalahányhoz képest aki a képeket szó nélkül “magáévá tette”, és ahhoz a sokkal többhöz, aki a DancesportInfo-n nézegette őket.
De hát akkor végül is mi lehetne még ok arra, hogy egy magyar táncversenyre menjek? Például meg lehetne hívni (akár egy rendező is hívhatna). Aztán ha ez sem történik meg, akkor egyetlen érv marad, – és az az igazság, hogy ez az, amiért még lehet engem táncversenyen (és fényképezni) látni – : hogy tudniillik én már nem tudok elszakadni ettől a világtól, bennem van és hiányzik, ha túl sokáig távol vagyok tőle. Bennem van még az alkotás vágya, hogy ha már nem a saját táncommal törekszem arra, hogy a zenét és mozgást felhasználva minél mélyebb érzelmeket fejezzek ki és alkosssak szépet, akkor legalább másoknál keressem azokat a pillanatokat (kinél többet, kinél kevesebbet), amiket érdemes megőrizni az utókornak.
Ez utóbbi pedig mindig is vissza-vissza fog vinni a versenyekre. De ha esetleg valaki azt szeretné, hogy gyakrabban gyüljön össze elég érv arra, hogy legyőzzék az ellene szólókat, vagy akár csak fontosabb legyen egy otthoni verseny, mondjuk egy itteni jó hétvégi programnál, akkor érdemes elgondolkodni a fentieken, mert mindenki tud tenni azért, hogy hamarabb billenjen az a mérleg…”
